Igen sűrűn jártam ellenőrizni a barátosi kisőrsöt. Nem mintha renitensek lettek volna, hanem azért, mert útközbe esett a Rakottyás, ahol az erdészék laktak. Az erdészné, ha tudta, hogy jövünk, már napokkal előtte sütött-főzött. De mégsem ez volt az igazi oka a sűrű látogatásoknak, sokkal inkább az, hogy az erdészéknek igen csinos szolgálóleányuk volt, és Dénes, a legények gyöngye, azt hiszem, ilyen alkalmakkor összebújt vele. Dénes már olyan sűrűn kunyerált, hogy látogassuk meg az erdészéket, hogy kénytelen voltam nehezíteni a dolgot. „Jól van, Dénes, mehetünk, de én a meredek oldalon fogok menni sível, és te utánam jössz!” Mivel az utat és az úton álló bokrokat jól ismertem, nem sokat kerülgettem azokat, hanem át-átugráltam. Dénes pedig minden bokorban fennakadt, nagyokat zuhanva orcára a mély hóban. Mihályszállásról Rakottyás talán 5 kilométer lehetett. Kb. egy félórát vártam Dénesre, mire megérkezett, mennyei vigyorral a képén és csupa havasan.
Innen mindig másnap mentünk tovább Barátosra, s onnan még aznap vissza. Ha Rakottyás fele mentünk, akkor még egy éjszakát kellett ott tartózkodni, mert nem mehettünk el az erdészlak mellett csak olyan egyszerűen. Másik útvonal visszafelé Bálványos, majd Tarhavas felé egy gerincvonulaton húzódott Mihályszállásig. Egy ilyen alkalommal (a Bálványos felé való menetben, a Kisfortuna-patakon fel a gerincig) Mihályszállásig tartott ez a gerincmenet, teljesen fátlan terepen, melyet többnyire nem porhó borított, hanem jég.
Egy alkalommal, már Bálványos után, egy igen erős, hófúvással tetézett vihar kapott el bennünket. A lassú haladás miatt ránk is sötétedett. Az irányt csak úgy tudtuk tartani, hogy igyekeztünk mindig a gerincen maradni. Rövid idő mulva Dénes nyafogni kezdett, hogy ő igen fáradt és álmos, le fog feküdni. Ez az álmosság a fagyás első tünete. Először csak ordítoztam vele, továbbhaladást parancsolva, de amikor ez nem használt, és láttam, hogy valóban lefeküdni készülődik, akkor a síbotommal nagyokat suhintottam a hátára és a fenekére, s így kergettem egészen hazáig. Másnap hálásan köszönte a botozást.
Dénes megbízta az éjjeli szolgálatban lévő napost, hogy a szigorú télben a szobámban a tűzre félóránként rakjon abból a jó illatú fenyőből, amelyből a tüzelőanyag-készletünk állott. Dénes esténként soha nem fekhetett le tíz óránál előbb, mert mesélnie kellett nekem, akár egy kisgyereknek, elalvás előtt. Mindegy volt, miről mesélt, olyan gyönyörűség volt hallgatni minden szavát, azt a jóízű székely beszédet és azokat a furfangos történeteket a falujuk életéből.
Tagja voltam a gyimesi vadásztársaságnak is, volt vadászpuskám is, de szégyenszemre kell elmondjam, hogy nem bizonyultam valami hős vadásznak. Lőttem ugyan egy medvét (mert csak egy volt engedélyezve), egy szarvast és egy őzet, de a haldokló állatok szemének látványa úgy megrendített, hogy többé soha nem emeltem rájuk fegyvert.
Sokszor elgondolkoztam magányos éjszakai vándorlásaim közben az erdőben, hogy vajon az állatoknak valóban csak ösztöneik vannak-e. Hiszen akkor minden állatfajtának egyforma magatartásának, viselkedésének kellene lennie. Meditációim során rendre a reinkarnáció gondolatánál kötöttem ki. A kérdés annyira foglalkoztatott, hogy képes voltam a legközelebbi marhavágáson részt venni, csak hogy megfigyelhessem az állat szemét, amikor a bárd lesújt. És azt tapasztaltam, hogy a jószág nyitott, nagy szeme a kimúlás pillanatában elhomályosult, mintha valami eltávozott volna belőle.
Sebő Ödön
Forrás:donci.blog.hu
.gif)
){kind=link}